
11
akarnak élni, és kinyilvánította: a müncheni egyezmény „már nem érvényes". Ugyan-
akkor kifejtette, hogy a keleti határokat csak a békerendezés állapíthatja meg véglege-
sen, és a kormány minden kitelepített német érdekeit képviseli, így a szudétanémetekét
is, akik állampolgársági helyzetét, illetve egyéb alapvető problémáit rendezni kell,
mielőtt a müncheni egyezmény elveszíti érvényességét.
Az NSZK először Romániával kötött egyezményt, majd 1967-ben kereske-
delmi szerződést írt alá Csehszlovákiával és 1968-ban diplomáciai kapcsolatokat léte-
sített Jugoszláviával. További siker azonban nem koronázta az erőfeszítéseket. Romá-
nia elsőként történt elismerése rossz lépésnek bizonyult, hiszen megerősítette a Szov-
jetunió félelmét, hogy az NSZK ellentétet akar szítani a Varsói Szerződés soraiban.
Az 1969-es SDP-FDP koalíció meg akarta újítani Bonn keleti politikáját, és
hajlandóságot mutatott arra, hogy olyan egyezményeket kössenek, amelyek tisztelet-
ben tartják minden kelet-európai ország területi integritását. Az 1970-es szovjet, illetve
lengyel egyezmények elismerték az 1945 utáni status quót. Ugyanakkor a lengyel
szerződés hivatalos értelmezése szerint Bonn leszögezte, hogy nem képviseli az egy-
séges Németországot. A kitelepített németek szervezetei azt várták a CDU-tól, hogy a
szövetségi parlamentben világosan elhatárolja magát a keleti szerződésektől, de a
CDU/CSU koalíciónak nem volt más választása, mint elfogadni azokat. Tette ezt azzal
a fenntartással, hogy a szerződés nem prejudikálja az újraegyesített Németország vég-
leges határait a jövőbeli békeszerződésekben. Bár a CDU/CSU tartózkodott a szava-
zástól, Franz Josef Strauss, Bajorország tartományi miniszterelnöke érvényesnek nyil-
vánította a szerződéseket. Ugyanakkor Helmut Kohl kancellár 1984-ben arról beszélt,
hogy az NSZK elismeri Lengyelország jelenlegi határait, de ez nem kötelezi az újra-
egyesített Németországot. Kohl azonban tisztában volt vele, hogy területi revízió Né-
metország javára nem lehetséges, de nem is kívánatos. Mivel azonban a kitelepítettek
szervezetei legalább a lehetőségét fenn akarták tartani, hogy az egyesített Németország
visszakap bizonyos elveszett német területeket, Kohl nem foglalt egyértelműen állást
az Odera-Neisse-határ mellett. Még az 1989-ben Varsóban elfogadott közös nyilatko-
zat is nyitva hagyta a kérdést. Kohl csak 1990-ben változtatott irányt, amennyiben
elfogadta a lengyel határ megváltoztathatatlanságát. A két német parlament pedig
azonos szövegű nyilatkozatban ismerte el véglegesen a lengyel határt. Végül az Ode-
ra-Neisse-vonal részét képezte a kettő plusz négyes, illetve a német-lengyel kétoldalú
szerződésnek. A szudétanémet kitelepítettek szervezeténeknek a CSU-n és a bajor
tartományi kormányon keresztül végrehajtott beavatkozásai késleltették a német-
csehszlovák tárgyalások menetét, amelyek 1997-re megbékélési nyilatkozathoz vezet-
tek Németország és Csehország között.
Franciaország és a keleti politika
Franciaország csak vonakodva vett részt a hidegháborúban. A nagyhatalmak konflik-
tusa megfosztotta Franciaországot a Kelet és Nyugat közötti híd szerepétől, és arra
kényszerítette, hogy az Egyesült Államok által létrehozott szövetségi rendszerben
alávesse hatalmi érdekeit a tömbérdeknek. Párizs diplomáciai mozgástere leszűkült, és
csak a hatvanas évekre sikerült megtalálnia azt a szerepet, amely a hőn áhított nagyha-
talmi státust biztosíthatta számára. De Gaulle önálló kül- és biztonságpolitikája újrafo-
galmazta a francia szerepet a nyugati szövetségi rendszeren belül, és a tömbrendszer
meghaladásának igényével sikerült összeegyeztetnie a francia nemzeti érdeket a nem-
zetközi rendszer által szabott korlátokkal (Bozo). 1958-ban De Gaulle előterjesztett
Kommentare zu diesen Handbüchern