
41
diktatórikus rendszert - a szentszéki keleti politika három lényeges alapelvét fogal-
mazta meg.
XXIII. János pápa a rá jellemző induktív, pasztorális szemléletmóddal, a
minden emberre jellemző közös emberi méltóság felől közelített a kommunizmus és az
egyház viszonyának problematikájához, és ezen az alapon első alapelvként a téves és
elítélendő elmélet, illetve az adott elméletet valló emberek közötti különbségtétel
szükségességét hangsúlyozta: ,Jogos, ha a tévedést mindig megkülönböztetjük attól,
aki a tévedést elkövette. [...] Mert a tévedést elkövető ember nem szűnik meg ember
lenni, sohasem veszíti el személyi méltóságát, amit ugyanis mindig észben kell tartani.
Ezenkívül az ember természetében sohasem szűnik meg a képesség, hogy a tévedé-
seknek ellenálljon és keresse az igazságra vezető utat."
36
Az enciklikában szereplő második lényeges distinkció a „világ és az ember
természetéről, eredetéről és céljáról" szóló helytelen filozófiai tanokat, illetve a filozó-
fiai tanokra visszavezethető gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai célokat köve-
tő történelmi mozgalmakat érintette. XXIII. János az egyszer kidolgozott filozófiai-
ideológiai rendszerek változatlanságával szemben az ideológia alapján létrejött, de a
történelem sodrában élő intézmények esetében ugyanis azt hangsúlyozta, hogy „mivel
változandó dolgok körülményein alapulnak, nem lehetséges, hogy ne legyenek azok-
nak nagyon is kiszolgáltatva".
37
A fenti két distinkció ugyan nem kérdőjelezte meg az egyházi tanítóhivatal
kommunizmussal kapcsolatos korábbi elítélő állásfoglalásait, de azzal, hogy immár
nem a hagyományos deduktív kategóriák szerint közelített a tévtanok kérdéséhez, elvi
alapot biztosított a modern világgal és azon belül a kommunizmussal való párbeszéd -
és együttműködés - számára. A tévedés és tévedő személy, valamint a filozófiai néze-
tek és a történelmi megvalósulás közötti különbségtételből logikusan következett a
vatikáni keleti politika harmadik alapelve, miszerint az ideológiai ellentétek ellenére
„akár a gazdasági és szociális kérdésekben, akár kulturális, akár közigazgatás terüle-
ten"
38
nem kell ab ovo kizárni az együttműködés lehetőségét.
39
Míg XXIII. János elsősorban az egyház és a kommunizmus közötti dialógus
lehetőségét megalapozó szempontokat emelte ki,
40
VI. Pál - azzal együtt, hogy maga
is meg volt győződve arról, hogy a puszta elítélés nem megfelelő válasz a kommuniz-
mus kihívására,
41
és folytatta az elődje által megkezdett keleti politikát - megnyilatko-
zásaiban árnyaltabban fogalmazott, amennyiben a közeledést akadályozó tényezőkre
nagyobb hangsúlyt helyezett. A hangsúlyeltolódás egyik első jele volt, hogy a zsinat
második ülésszakát megnyitó beszédében XXIII. Jánoshoz hasonlóan ő is kiállt ugyan
a modern világgal folytatandó párbeszéd mellett, és - ezen belül - szeretetteljes oda-
fordulást szorgalmazott a kommunisták irányába, de nem mulasztotta el a kommunista
rendszerek bírálatát sem, amiért a szocialista országok számos püspöke továbbra sem
vehetett részt a zsinaton.
42
XXIII. János és VI. Pál pápasága között kontinuitás mutatkozott abban, hogy
az új pápa 1964. augusztus 6-án publikált Ecclesiam Suam kezdetű programadó encik-
likájának egyik központi témája a dialógus volt. A dokumentumnak a Pacem in
terrisné\ óvatosabb hangneme - amely a kommunista rendszerek számára csalódást
okozott
43
- azonban bizonyos mértékű változást jelzett. A Franz König bécsi bíboros
érsek által a „dialógus enciklikájának"
44
nevezett körlevélben VI. Pál az egyház önma-
gáról alkotott képének bemutatása és az ideális egyházkép megközelítéséhez elenged-
hetetlen belső megújulás szorgalmazása után különös figyelmet szentelt a világgal
folytatandó párbeszéd kérdésének. A pápa által (egyedülálló módon személyesen írta a
Kommentare zu diesen Handbüchern