
56
szóló törvény (kiegészítése 1931. december 5-én, illetve 1933. június 24-én), amely
szellemében és előírásaiban a korábbiakat ismételte meg.
A rendelkezések értelmében földhöz juthattak az ország bármely pontjáról
érkező szegény földművelők, az önkéntesek (az ő előjogaikról több rendelet és törvény
rendelkezett), a határ menti területek hivatalnokai családjuk eltartásának megkönnyíté-
sére, és olyanok, akik saját erőből vettek valamennyi, de a törvényes maximumnál
kevesebb földet, valamint 1931 után az agrárreform helyi kedvezményezettjei. A ko-
lonizáció céljaira a szabad állami földeket és legelőket, azokat a községi földeket,
amelyek nagysága meghaladta a község igényeit, a megmüveletlen és a tulajdonosaik
által elhagyott, illetve nem művelt területeket, valamint 1931 után a törvényben meg-
szabott földmaximumot meghaladó területeket jelölték ki. A dél-szerbiai kolonizáció
megszervezését az agrárminisztérium felügyelete alatt álló, hosszú nevű hatóság vé-
gezte Skopjéban (A Déli Vidékek Agrárreformjának Legfelső Ügynöksége), a földek
kiutalását pedig a járási bizottságok intézték. A családfők a rendelkezés értelmében öt
hektár földet kaphattak, emellett minden, a családban élő nős férfi négy hektárt, a
nőtlenek pedig 16-21 év között két hektárt, 21 év felett három hektárt. A 16 év alatti
fiúknak, a hajadonoknak és az özvegyeknek egy hektár föld járt. A telepesek először
bérbe kapták a földet - a bérlet kifizetését az állam állta -, s tíz év után válhattak föld-
jeik teljes jogú tulajdonosaivá. A telepesek számos előnyt élveztek, a legfontosabb,
hogy a kormány 1920 után gondoskodott a telepes családok ingyenes vasúti utazásá-
ról, illetve vagyontárgyaik és állataik ingyenes szállításáról. A telepesek olcsóbban
kaphattak fát és más építőanyagot, illetve sok ezer család számára az állam épített
házat. Emellett tíz évig mentesültek az állami, bánsági és községi adók fizetése alól. A
telepesek új községüknek egyenlő jogú tagjai lettek, ugyanúgy használhatták a községi
legelőket és erdőket, mint az ott lakók. A telepeseknek vállalniuk kellett, hogy maguk
művelik meg a kapott földet, bérbe nem adhatták.
21
Eltérően az ország déli részeitől, ahol jelentős nagyságú állami, valamint
megmüveletlen földek álltak rendelkezésre, az északi vidékeken - Horvátországban,
Szlavóniában, a Bácskában, a Bánságban, a Szerémségben, Szlovéniában és Dalmá-
ciában
—
a kolonizáció csak a nagybirtokok kisajátítása után indulhatott meg. A terület-
re vonatkozó egységes rendelkezés megalkotására azonban 1925-ig kellett várni, mi-
kor is február 25-én megjelent az északi vidékek további kolonizációjáról szóló rende-
let. Ez persze nem jelentette azt, hogy addig ne folyt volna kolonizáció (az első telepe-
sek már 1919 tavaszán megjelentek a nagybirtokokon), vagy a horvátországi vezetők
ne tervezték volna a kolonizációt. 1919 júniusában a horvát bán értesítette a megyéket,
hogy a túlnépesedett területekről olyan családokat készül áttelepíteni Szlavóniába,
amelyek más módon nem juthatnak földhöz.
22
A kolonizáció az északi területeken az önkéntesek jogairól, a nagybirtokok
kisajátításáról és az agrárreform kedvezményezettjeiről szóló törvények és rendeletek
alapján folyt. Az 1920. februári rendelet megengedte, hogy a kolonizáció érdekében
felhasználják a nagybirtokok kisajátított részeit. A telepesek évente ideiglenes haszon-
bérletet fizettek, illetve kárpótlást a korábbi birtokosnak az épületekért és a berendezé-
sekért. Egy 1920. augusztus 27-i miniszteri rendelet pedig lehetővé tette, hogy az
önkéntesek egy része ne csak az állandó lakóhelyén, hanem máshol is földbérlethez
juthasson. (Ebben az esetben az állam állta a költözés költségeit.) A néhány hét múlva
megjelent újabb miniszteri határozat pedig valamennyi önkéntesre kiterjesztette az
augusztusi rendelet hatályát.
23
Kommentare zu diesen Handbüchern