
15
hogy az új détente eredményeként szovjet-amerikai megegyezés jöhet létre Európa
feje fölött, vagy pedig Moszkvának sikerül leválasztania az Egyesült Államokat Euró-
páról. Emellett Párizs gyanakvással figyelte a szovjet leszerelési javaslatokat is, hiszen
attól tartott, hogy Európa atomfegyver-mentesítését célozzák, márpedig a francia biz-
tonság a nukleáris ütőerőn nyugodott. Emiatt az új szovjet külpolitika Párizs számára
nem esélyként jelentkezett a hidegháborús patthelyzet meghaladására, hanem bizton-
ságpolitikai kihívást jelentett (Bozo).
Lassan átalakult Franciaország kelet-közép-európai politikája is. Románia
részben a Ceau§escu diktatúrája miatti belső bizonytalanság következtében, részben
mert a francia fél úgy ítélte meg, hogy a gazdasági együttműködés nem vált be, háttér-
be szorult. A nyolcvanas évek elején pedig a belpolitikai válság miatt Lengyelország
is. Felértékelődött viszont Magyarország, mégpedig Kádár személye, illetve amiatt,
hogy „mérsékelt hatalmi csoportok" kormányozták. Ennek jeleként Mitterrand az
összes szocialista ország közül elsőként Magyarországra látogatott el, ezt követően
pedig Kádár utazott Párizsba (Kecskés). Hamarosan azonban ismét lehűltek a kapcso-
latok, vélhetően azért, mert a magyar államtól francia üzleti körök nem kaptak meg-
rendeléseket. A kapcsolatépítés tehát esetleges volt, nem épült hosszú távú stratégiára.
1987-et követően azonban a francia diplomáciának szembe kellett néznie azzal a tény-
nyel, hogy kiszorul egész Kelet-Európából, mégpedig a történelmi rivális, Németor-
szágjavára. 1988-ra világossá vált, hogy Németország átvette Franciaország helyét, és
a Szovjetunió első számú nyugat-európai partnerévé lépett elő. Párizst különösen az
aggasztotta, hogy a genscheri külpolitika megértőnek bizonyult a szovjet leszerelési
törekvések iránt (Bozo).
Megismétlődni látszott tehát a két világháború közötti minta, amikor Francia-
ország a harmincas évek végén elvesztette privilegizált szerepét a nyugat-európai
országok közül a szovjet külpolitika számára, sőt az európai politikát Moszkva bele-
egyezésével Németország diktálta. A két történelmi szituáció azonban nem volt azo-
nos, sőt a harmincas évek végének nagypolitikai trendje pontosan ötven év elmúltával
vett végleges fordulatot az ellenkező irányba. Hiszen a Szovjetunió 1939-ben tette
meg az első lépéseket Kelet-Európa ellenőrzése felé, amely 1945 után érte el a végki-
fejletét. A nyolcvanas évek végének szovjet külpolitikája viszont fél évszázad után
megindult Kelet-Európa elengedésének irányába. Míg Németország 1939-ben Fran-
ciaország szétzúzásához akart szabad kezet kapni Moszkvától, addig a nyolcvanas
évek végén a két ország viszonyából teljes mértékben hiányzott az ellenségeskedés
eleme. Míg a harmincas évekig a térség a francia biztonság (rogyadozó) pillérének
számított, addig az évszázad vége felé ez az elem - talán Lengyelország kivételével
—
hiányzott a francia gondolkodásból. Bár Bonn és Párizs versengett a kelet-európai
pozíciókért - Bonn nagyobb erőbefektetéssel, mint Párizs -, Franciaország ezt nem
akarta mindenáron ellensúlyozni, hiszen a német térnyerés nem a francia biztonság
kárára történt.
Ez nem jelentette, hogy a németek keleti politikája nem okozott aggodalmat
Párizsban. Attól lehetett tartani ugyanis, hogy a Genscher-féle Ostpolitik miatt az
NSZK kevésbé lesz érdekelt a nyugati szövetségi rendszer stratégiai és politikai kohé-
ziójának, illetve Franciaország nukleáris státusának fenntartásában. Kohl azonban
elébe ment a francia aggodalmaknak és erőteljesebb együttműködést javasolt a franci-
áknak. Mitterrand, aki felismerte, hogy csak abban az esetben lehet elkerülni, hogy
Németország kijátssza a Keletet a Nyugat ellen, ha nagyhatalmi szerepet kínálnak
neki, mégpedig az európai konstrukción belül, fogadókészséget mutatott a kancellár
Kommentare zu diesen Handbüchern