
42
dokumentum teljes szövegét)
45
megfogalmazott tanítás szerint a dialógus egyenesen
kötelessége az egyháznak. Apostoli küldetéséből fakad, hogy párbeszéd útján vezesse
el az embereket Istenhez, és mindenki irányába nyitott legyen a dialógusra.
46
VI. Pál
számára ugyanis a János-evangélium kijelentéséből - „Mert nem azért küldte Isten a
Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ." (Jn. 3,
17) - világosan következett, hogy az egyház és a világ közötti párbeszéd „Isten szán-
déka", hiszen „a vallás természeténél fogva Isten és ember közötti kapcsolat".
47
VI. Pál „a párbeszéd transzcendentális alapjának"
48
kidolgozásával a XXIII.
Jánossal kezdődő nyitás folytatójává vált, az egyház és a kommunizmus közötti párbe-
széd gyakorlati lehetősége tekintetében azonban nem volt olyan optimista, mint elődje.
A marxizmussal való párbeszédet nemcsak Isten létének tagadása és az ebből fakadó
gyakorlatilag áthidalhatatlan elvi ellentétek miatt nevezte az adott időpontban megle-
hetősen nehéznek, ha nem lehetetlennek, hanem súlyos akadályt látott abban is, hogy
hiába próbálja az egyház a világ számára közérthető nyelven megfogalmazni tanítását,
a kommunista ideológiai megfogalmazásokban a külső formájukat tekintve azonos
fogalmak mögött gyakran egészen eltérő tartalom áll. VI. Pál ezért - jóllehet maga is
fontosnak, szükségesnek és (a tanrendszer és a tanokat valló személyek közötti kü-
lönbségtétellel) elvileg lehetségesnek tartotta a világgal és benne a kommunistákkal
való dialógust - a közös nyelv hiányában kérdésesnek nevezte, hogy az adott pillanat-
ban, lehetséges-e a marxista rendszerekkel érdemi párbeszédet folytatni. Valós dialó-
gusra - a XXIII. János által megfogalmazott második alapelv fényében - csak a jövő-
ben látott reményt: „Hadd emlékeztessünk arra, amit boldog emlékezetű elődünk,
XXIII. János írt Pacem in terris kezdetű enciklikájában, tudniillik, hogy jóllehet az
ekként vélekedők tanrendszere már nem változik azt követően, hogy a tanokat kidol-
gozták és felállították, az irányzathoz tartozók felfogása azonban lépésről lépésre
megváltozhat, és komoly változáson mehet keresztül. Ezért reméljük, hogy egykor
majd készek lesznek az egyházzal a mainál gyümölcsözőbb párbeszédet kezdeni, ami-
kor nem tehetünk mást, mint helytelenítésünknek és panaszunknak adunk hangot."
49
Ez a jövőbe vetett remény tette VI. Pált késszé, hogy „a fájdalmas közelmúlt"
tapasztalatai és az ateista marxizmus elvi elutasítása ellenére folytassa a kommunista
rendszerekkel megkezdett tárgyalásokat. A pápa egyúttal - mivel nem akart rontani a
vasfüggönyön túli egyházak helyzetén - nem tartotta célszerűnek, hogy az Ecclesiam
Suamban is felvetett aggályait alátámasztó tényeket minden esetben szóvá tegye. A
Domitilla-katakombánál 1965. szeptember 12-én elhangzott pápai beszéd - melyben a
dialógus szorgalmazása helyett inkább a világhoz való túlzott hasonulástól óvott -
ugyanakkor hűen tükrözi, hogy a pápa dialógussal és az új keleti politikával kapcsola-
tos kétségei továbbra is megmaradtak.
30
VI. Pálnak a kommunizmussal folytatható párbeszéd kérdésével kapcsolatos
kétségei - közvetve - a Gaudium et spes kezdetű zsinati dokumentum végső szövegére
is hatással voltak. A pápa ugyanis, jóllehet kezdettől fogva ellenezte, hogy a zsinat
ünnepélyesen elítélje az ateista kommunizmust - az Ostpolitik gyakorlatában szerzett
negatív tapasztalatai nyomán és a szentszéki keleti politikát kritizálok érvei hatására
51
-, megfontolandónak ítélte a Coetus Internationalis Patrům
52
elítélést szorgalmazó
előterjesztését. A zsinati kisebbség által szorgalmazott kiegészítés tartalmával szem-
ben nem volt kifogása: a tanítóhivatal korábbi elítélő állásfoglalásaival (condamnatio)
összhangban az Ecclesiam Suam kezdetű enciklikában maga is elítélte (reprobat) a
marxizmus téves tanítását. VI. Pál a kérdéssel kapcsolatos dilemmáját az 1965. no-
vember 15-én Möns. Periele Felici, a zsinat titkára számára készített feljegyzésben
Kommentare zu diesen Handbüchern