
20
zedett. Andrea utódja a dózsei hivatalban mégis lemondott arról a Dominator címről,
amellyel állítólagosán Konstantinápoly elfoglalása után Enrico Dandolo bővítette ki a
dózsei titulatúrát.
A negyedik keresztes hadjárat felidézésekor Dandolo még inkább támaszko-
dik az idevonatkozó okiratokra és szerződésekre, amelyek összegyűjtését a Liber
Albusbun egyébként saját maga kezdeményezte.
92
Éppen ezért tartják Dandolo munká-
ját a történészek mind a mai napig igen nagy becsben, bár a dokumentált események és
az azokkal megfeleltetett tulajdonképpeni események között bizonytalan a kapcsolat.
A mű nem haladja meg a józan tényközlést, és Zára elfoglalásáról pontosan az elődök
által felvázolt módon tudósít. A történelmi tudat iránt érzékeny dózse megtisztítja az
eseményeket minden kényes, szégyenteljes, botrányszagú mozzanattól és Velence-
ellenes feltételezéstől, kerüljenek azok elő a történethez kötődő, illetve attól igen távol
álló forrásokból. A zsákmányról - egy-két ereklyétől eltekintve - ezúttal sem olvasha-
tunk. Martino da Canalhoz hasonlatosan a tanult politikus is megemlít egy másik, nem
kevésbé emlékezetes, sőt még grandiózusabb, ugyancsak római császár felett aratott
győzelmet, méghozzá a Punta Salvore-i ütközetet, amelyre hamarosan visszatérünk.
91
Úgy tűnik, Velence a kezdetektől fogva, vagyis az 1202/1204 utáni évektől,
folyamatosan érezte a legitimáció egyre növekvő kényszerét, amellyel viselkedésére
magyarázatot kellett volna adnia. Ennek tudható be, hogy a köztársaság kollektív és
kulturális emlékezete, ahogy az a történeti elbeszélésekből is kiderül, kivétel nélkül a
hatalom szándékainak megfelelő, különböző stratégiák és véget nem érő torzítások
mentén megformált képzetek sorozata. Megszólal a lelkiismeret, hogy megmagyarázza
az éveken át tartó különféle bűnöket: a keresztények elleni jogtalan és igaztalan hábo-
rú bűnét, Konstantinápoly szégyenteljes elvesztésének bűnét, valamint az Isten és
ember előtti bűnöket. A negyedik keresztes hadjárat velencei krónikásai önigazolást
szőttek emlékezetükbe, amelytől azt remélték, hogy segítségével a Serenissima bátran
önmaga és a keresztény világ szemébe nézhet. Olyan, a dolgok manipulálásán alapuló
uralmi tudással állunk szemben, amely a törvénytelen törvényesítésére is képes. A
bűn, a diadal és a későbbi veszteség eggyé olvadt össze. Velence tehát anélkül köny-
velhette el a sikert, hogy a győzelmet igazán megünnepelhette volna.
A kulturális emlékezet ezen ellentmondása a legmaradandóbb dolgokban ma-
nifesztálódott igazán. A győzelmet a velenceiek soha nem ünnepelték meg az annak
kijáró módon, de nem is siklottak el felette csendben: feledhetetlenné, mindig érzékel-
hetővé és jelenlevővé tették, hiszen ott volt a városban, a Szent Márk-bazilikában és
annak falain. Kincstára tömve volt a Konstantinápolyból származó megannyi zsák-
mánnyal, ékszerrel és a legszentebb ereklyékkel, amelyek évszázadokon át láthatók
voltak a körmeneteken. Úgy tűnik tehát, hogy a győzelem ténye nem csak marginali-
zálódott, egyenesen háttérbe szorult. Sem precessziók, sem szertartások alkalmával,
sem a dózsupalotában vagy máshol végbemenő valóságteremtés, de még csak a „ten-
geri nagyhatalom" kiépítése sem tanúskodott nyíltan győzelemről. Amikor a rene-
szánsz és a humanista érveléstan, látva a 15. század eleje óta egyre növekvő török
veszélyt, rányomja a bélyegét a történetírásra, hatására Konstantinápoly 1453. évi
eleste után új kép alakult ki a város 1204. évi elfoglalásáról. Mindez persze csak azu-
tán következett be, hogy a Földközi-tenger világa alapos változáson esett át, és Geno-
va tengeri pozíciói Keleten megrendültek.
Ezt megelőzően azonban a tengeri köztársaság kulturális emlékezetében saját-
ságos átértékelések és újrarendezések mentek végbe. Ezeknek Martino da Canal tört
utat azzal, hogy az 1204. évi botrányos vállalkozást a pápa és az egyház szolgálatában
Kommentare zu diesen Handbüchern